Budapesten születtem, és egészen addig, amíg el nem költöztünk onnan, nem ismertem egyetlen Líviát sem. Olyannyira szokatlan név volt az akkoriban, hogy a kórházban, amikor a nővér megkérdezte anyukámat, hogy mi lesz a nevem, és ő megmondta, csak nézett hüledezve: „Ilyen név nincs!” És a karszalagomra azt írta rá: Sylvia (sic!).
Én meg akkor hüledeztem, mikor 21 évvel később idekerültünk, és kiderült, mennyien birtokoljuk errefelé ezt a nevet; így hívták az egyik óvónőt, a szomszéd falu boltosát, két lányt az iskolában, és még vagy három nőt, akik a környéken laktak. Már akkor elgondolkodtam: hogyhogy vidéken ilyen népszerű a „Lívia”? Addig büszke voltam rá, hogy milyen szép, ritka nevet találtak nekem a szüleim (ami akkoriban a naptárban sem szerepelt), de elbizonytalanodtam. Érdekes, hogy a vidéki, egyszerű emberek inkább vonzódnak a különleges, idegen nevek iránt, mint a fővárosi értelmiség.
Amikor a kislányom született, a falusiak csodálkoztak: „Borbála??? Ilyen nevet még nem hallottunk! Nem Barbara?” Nem. Mi a férjemmel ragaszkodtunk a magyaros hangzáshoz.
A tendencia folytatódik, hiszen az iskolában van Kevin, Szebasztián, Patrik, Rajmond, Dominik; Mercédesz, Dzsenifer, Szimonetta, Cintia, Elizabet és még sorolhatnám. Eltűntek viszont a Jánosok, Istvánok, Ferencek, Györgyök, Gyulák; a Máriák, Márták, Katalinok, Erzsébetek…
Persze mindenkinek magánügye, milyen nevet ad a gyerekének, ezt nem lehet és nem is kell túlszabályozni. Csak a különbségek érdekesek - ezt szeretném egy történettel illusztrálni.
Falunkban egy művelt asszony, miután megtudta, hogy a születendő kisfiúnak a Brendon nevet akarják adni a szülei, kérte őket, hogy válasszanak valami szebbet, és megígérte, hogy ha megteszik, valami értékes keresztelői ajándékkal honorálja. Erre az anyuka ezt válaszolta: „Gondolkodtunk a Pókemberen is, csak hát azt nem lehet…”
(Zárójelben teszem hozzá: pedig milyen szépen hangzott volna: Szabó - vagy Tóth vagy Kovács vagy Horváth - Pókember…)
