Mit akart a szerző ezzel a regényével elérni? Ezt mondja meg maga a regény. (…) Most már csak valami vad képtelenség érzésével tudom vállalni, sajátos érzés szédít, melyet magam előtt sem tudok elemeire világosítani. Olyan furcsa volt minden az életemben. Az: hogy írtam, hogy akartam, hogy szerettem. Talán nem is éltem. Talán csak álmodtam magamat. (…) De igen sok kifogás is tétetett regényem ellen, mégpedig egészen jóhiszemű emberek részéről. (...) Iskolai szabály, s ezek a botránkozók tudják legjobban könyv nélkül, hogy a művész az életből veszi alakjait, onnan kell vennie és onnan veszi az eseményeket is. De hát akkor ezek szerint a sóhajtozók szerint ezt a szabályt oda kell módosítani, hogy igen, vegye onnan, de azokat a személyeket, amelyek legmélyebb kifejezői az életnek, s azokat az eseményeket, melyek legtisztábban mondják össze a sokféleség egyetlen értelmét, ezeket nem szabad érintenie. Fő ok erre – szerintük –, mert az esztétikai élvezetet zavarja, ha ismert személy vagy esemény van a regényben. (…) A regény egyes – különösen erotikus jeleneteivel – sértem a morált. (…) Egy analfabéta még azt is mondta, hogy „kulcsregény.” Sokkal jobban szeretem embertestvéreim, hogy ne engedjem, hogy igazuk legyen. Jól van, hibáztam. (…) Mert érdekes olvasni az életről írt szabályokat, de érdekesebb élni az életet.
A fenti sorokat nem én írtam, így természetesen nem a Tainted Love – Romlott vágyról szólnak. Pedig akár én is írhattam volna a saját regényemről – de távol álljon tőlem, hogy összehasonlítani kívánjam magamat Szabó Dezsővel, aki Az elsodort falu című könyve bevezetőjében fogalmazza meg ezeket a gondolatokat.
Csak most került kezembe ez a sok vitát kiváltó alapmű; nem is tudom, eddig hogyan kerülte el a figyelmemet, miért nem szántam magam rá előbb. Végül megérte a fáradságot, bár jellegzetes nyelvezete miatt nem volt könnyű olvasmány. Álljon itt egy tipikus részlet:
„Augusztus vége volt s a halál már, dagályba indulva, kicsordult a dolgokból s előömlött a tarlott síkság roppant arcáról. A korán megsápadt erdő sárgája már egy nagy hervadás folyóba patakzott össze s a halálnak e roppant zuhatagán Miklós rángott, mint egy elsodort fekete bárka. A keleti égen kifeszített fekete terítők zuhantak alá, mintha egy mérhetetlen ravatalra dobálnának szemfedelet. A fűzfák őrült táncban tépték egymást, a dolgok csikorogtak, rángtak. A kis folyó beteg-sárga vize vastag tajtékkal vitte a megtorlott csalitot. A meglapult házak, mint sápadt, riadt gyermekek rémültek bele a szavatlan dolgok frenézisébe.”
Nem akartam senkit sem elriasztani: ha megszokjuk az író sajátos stílusát, még gyönyörűséget is lelhetünk élénk színekkel festett képeiben, drámai eseményekben. Az I. világháború idején, az erdélyi faluban és Budapesten játszódó, hömpölygő történet cselekménye magával ragad. Az alakok hol mesebeliek, mint a főszereplő Böjthe János, aki sokban Toldi Miklósra emlékeztet; hol nagyon is gyarlók és valószerűek: az alkoholista, de mindenkit magával sodró beszédű Farcády tiszteletes és szépséges, ám feslett erkölcsét Pesten kamatoztató lánya, Judit; vagy a másik főhős, a folyton ide-oda csapódó, felkapott és az egekig magasztalt, máskor mélységesen megvetett és a művészi körökből kitaszított író, Farkas Miklós; a szerencsétlen, elnyomott Kuncz tanító és nagyravágyó felesége, Ilona.
Szabó Dezsőt sokan antiszemitának tartják, némelyek ebben a regényben is efféle megnyilvánulásokat vélnek felfedezni, pedig Shönbergerék és Sarkadivá átvedlett fiuk is csupán tipikus figurák. Bár sok tragikus eseménynek lehetünk rész(t)vevő átélői, a regény végére majdnem minden helyrejön, s talán valamiféle kiérdemelt katarzist tudhatunk magunkénak.
