A cím nem régi kedves kiadóm folyóiratának nevére utal (Tanítás és Tanulás – amelybe magam is sok cikket írtam), hanem a mostani állapotomra: milyen érzés beülni annak az intézménynek a padjaiba, ahol oktatóként dolgozom 18 éve? Hát, nem egyszerű!...
Ahogyan korábban megfogalmaztam, a teológia már kamaszként is foglalkoztatott, és egyedül az tartott vissza a lelkipásztori pályától, hogy úgy éreztem, nőként nem lehetek, nem lehetnék hiteles. Ma már kissé másképp gondolom, bár a lényeg nem változott. Mivel maga a teológia, mint tudomány érdekel elsősorban, és – ne tagadjuk – a nyugdíjkorhatárhoz fogok közelíteni, mire tanulmányaim végére érek (ha elérek odáig…), kellő élettapasztalatot fogok gyűjteni ahhoz, hogy ha kell, lelkipásztor legyek. S ez vonzó feladat. Tudom, hiszen próbáltam. Kántorként – ennek is 21 éve – leggyakrabban evangélikus istentiszteleteken szolgálok, és lelkésznőnk betegsége miatt többször én tartottam meg az istentiszteletet, sőt temettem és kereszteltem is – senki meg ne botránkozzék, ezeken az alkalmakon a lelkésznő is jelen volt, de mivel nem tudott beszélni, én voltam a „magyar hangja”. (Ami szintén nem ismeretlen számomra, hiszen van szinkronos múltam; hogy csak a legismertebbeket említsem: én kölcsönöztem a hangját a Hitchcock-féle Madarakban a kis Cathynek vagy a Pinoteau rendezte Házibuliban a fogszabályozós lánynak).
Az is hozzájárult a döntésemhez, hogy már az előző rektor, Dr. Vladár Gábor folyamatosan kapacitált: mikor iratkozom be végre? Mindig volt nyomós indokom, hogy visszautasítsam: most éppen tankönyvet írok… most végzem a neveléstudományi doktori iskolát… szóval tényleg nem érkezett el az ideje, hogy ilyen nagy horderejű dologba fogjak. Ám Dr. Németh Tamás, mostani rektorunk sem hagyott békén; valahányszor találkoztunk, mindig felvetette a témát. És egyre inkább érlelődött az elhatározás, amely végre szárba szökkent. Az utolsó lökést keresztkomáim adták – hadd említsem meg őket is név szerint: Domahidi Nelli (akit épp a PRTA tanulmányi osztályvezetőjeként ismertem meg) és Dr. Prof. Ferencz Árpád református lelkészek.
Belevágtam hát.
Milyenek a tapasztalataim így az első három hét után? Többnyire pozitívak. Bár - mivel egyéni tanrendes vagyok – nem tudok részt venni az órák túlnyomó részén. A héberórákra, a bibliaismeretre és a hitvallásismeretre járok be. A hébert határozottan izgalmasnak találom. A nyelvek, a nyelvészet mindig is a kedvenc tárgyaim közé tartoztak; egy új, általam eddig ismeretlen nyelvet tanulmányozni élvezetes tevékenység. Nagyon jó érzés, amikor a korábban semmi jelentéssel bíró, szinte hieroglifaszerű jelek egyszerre csak megtelnek értelemmel! Az Ószövetség addig unalmas, érthetetlen leírásaiban megtalálni az érdekességeket, szinte kinyomozni a rejtett tartalmakat… hát ezt is szeretem!
Ami nehezen megy, az a magolás. Életkorom miatt – 52 éves vagyok – nagyon nagy erőfeszítést igényel a kátét biflázni, és majd a héber nyelvtani szabályokat is. Bevallom, eddig nem sok energiát fordítottam erre: örültem, ha kitaláltam egy-egy tulajdonnév olvasatát. Azt, hogy miért pont úgy kell kiejteni, nemigen tudom megmagyarázni. Többnyire ráérzek, és sajnálom, hogy ez nem lesz elég…
Azt is sajnálom, hogy nem tudok részt venni a társaim által érdekesnek tartott bevezetés a teológiába órákon, vagy a latinórákon a nyelvek iránti kiapadhatatlan érdeklődésem miatt; de ki ne felejtsem az énekórákat sem. Vajon hogy fogok betanulni a vizsgára közel 100 éneket kívülről, amikor nem énekelhetek a többiekkel? :( Mert hiába vagyok kántor! Az evangélikus énekeskönyvből nehezen lehetne olyat kérdezni, amit nem ismerek, de pont a saját vallásom énekeivel bizony bajban vagyok. Félek is rendesen: ha nincs kotta, nincs szöveg, ugyan hogyan fogom tudni őket?
S hogyan lesz minderre időm, még nem tudom. Hiszen teljes állásban dolgozom a Nagyalásonyi Kinizsi Pál Általános Iskolában, és természetesen itt a Teológián is tanítok angolt. És ezt nagyon szeretem – mert ehhez tényleg értek!
Említettem már, hogy élemedett :) korom miatt bizonyos nehézségekbe ütközöm. Az egyik ilyen a tegeződés. Eddig minden hallgatóval magázódtunk, bár néha elfeledkeztem erről, és ösztönösen letegeztem őket, ami részben az angol nyelv magázást nem ismerő sajátosságából, részben általános iskolai tanítási gyakorlatomból ered. Most, hogy magam is hallgatóvá, azaz sorstárssá váltam, mindenkinek felajánlottam a tegeződést. Tudom, hogy ez némelyeknek nehezére eshet, pl. akik a tanárnőt vagy a nagymamát látják bennem (igen, van két unokám), de sokaknak nem jelent problémát. Aranyos évfolyamtársaimnak, a „fiaim lehetnétek” korúaknak – Marcinak, Matyinak, Mukinak és Máténak (igen, csupa „M”) – köszönöm, hogy befogadtak, és nem néniként tekintenek rám, ami talán idősebb csoporttársaimnak – hogy maradjunk az M betűnél: Murinak és Méternek (na jó: Gyurinak és Péternek), no meg Tibornak (hát az ő neve sehogy sem jön ki M-mel…) – sem okozott problémát.
Idetartozik az a vicces eset, amikor elmentem a Kormányablakhoz diákigazolványt csináltatni. Bemegyek, beütöm a megfelelő kódot, várok a hívásra, a kijelzőn megjelenik a számom, odamegyek a pulthoz, leülök. Az ügyintéző: Mit parancsol? Én: Diákigazolványt szeretnék. Ő (szigorúan, gyanakodva rám néz): Önnek lesz? Én: Igen, mi tagadás… tudom, hogy furcsa, de tényleg nekem lesz. A nő nem győzött elnézést kérni, de utána szépen kitárgyaltuk a dolgot. Kiderült, hogy ő is gondolkodik azon, hogy 40 évesen továbbtanuljon.
Na látjátok, sohasem késő! J
