Most először történt, hogy megmérettettem magam az önkormányzati választáson. Képviselőnek indultam, és csak abban voltam biztos, hogy ugyanakkora esélyem van arra, hogy be sem kerülök a testületbe, mint arra, hogy én kapom a legtöbb szavazatot. De ami történt, arra nem számítottam… Aki nem ismeri a falusi viszonyokat, annak a kedvéért elmondom, hogy nálunk ilyenkor nem a pártpolitikáról szól a dolog, és emlékeim szerint kezdettől fogva mindig mindenki független jelöltként indult. Így én is.
Lassan telt a nap. A szavazás estéjén bosszantó volt, hogy már a legnagyobb városokból is érkeztek a részeredmények, nálunk pedig még mindig nem sikerült feldolgozni vagy továbbítani a 200-valahány szavazatot, és hogy többször lefagyott a rendszer. A polgármester személye hamar kiderült; azt hiszem, ez senkinek nem okozott nagy meglepetést, bár voltak ellendrukkerek szép számmal.
A bizonytalanságot tűröm legkevésbé; tehát ha tudom, hogy valami rossz fog történni, könnyebben elviselem, mint azt, ha nem tudom, mi áll előttem. Így elég ideges voltam, mert 10 órakor még mindig 0 szavazatot mutatott a képviselőjelölteknél az oldal. Aztán negyed 11 körül csengett a telefon, és akkor tudtam meg, hogy engem is megválasztottak. Először nagyon boldog voltam a hírtől, ám amikor kiderült, hogy szavazategyenlőség miatt sorsolással döntöttek, az örömbe üröm vegyült. Nagyon sajnáltam azt a jelöltet, akit tulajdonképpen én, azaz az én szerencsém ütött ki a nyeregből. Bár többen biztosítottak róla, hogy emiatt nem kell lelkifurdalást éreznem, azért még ma is keserű szájízzel gondolok rá. (És arra, hogy ha a fiam eljött volna, és rám szavazott volna, akkor nem érezném ilyen kínosnak a helyzetet.) Nos, hát így áll a dolog.
Szeretettel gratulálok a polgármesternek és a három képviselőtársamnak! S ha valamit tudunk tenni közösen Nagyalásonyért, akkor azt mondom, érdemes volt!
A magam részéről pedig elhatároztam, hogy – amint korábban sokaknak elmondtam – a képviselői illetményem jelentős részét a nagyalásonyi tanulók jutalmazására fogom fordítani, a már több éve megszűnt Hazafelé Alapítványhoz hasonlóan. Akkor férjem fizette be sok-sok évig minden hónapban az illetményét (én csak a kántori fizetésemet), és utólag kiszámoltuk, hogy összesen kb. 1,5 millió forinttal támogattuk az iskolánkban tanuló, illetve onnan kikerült tehetséges fiatalokat a saját bevételünkből. Talán vannak, akik emlékeznek még rá…
