Szokatlan érzés, hogy számunkra ma nem kezdődött el az iskola. És hiányzik? Őszintén mondom: nem. Pedig amikor az utolsó munkanapomon (február 19-én) utoljára végignéztem az angoltermen, és becsuktam magam mögött az ajtót, majd’ a szívem szakadt meg. Azért kibírtam hazáig, de itthon kitört belőlem a zokogás. Elsirattam akkor a 40 évet, életem első és utolsó igazi munkahelyét.
Sokan kérdezték, hogy miért kellett tanév közben, ráadásul a hét közepén (Józsinak, a férjemnek szerdán, nekem csütörtökön) abbahagyni a munkát. Így jött ki a szabadság. Másképp terveztük pedig…
Nagyon kevesen voltunk a tantestületben, és Józsi – akkor még igazgató – azt szerette volna, ha az utolsó évre visszajövök teljes állásba. A tankerület-vezető örömmel fogadta az ötletet, sőt biztatott is, hogy jöjjek, és cserébe vállaltuk, hogy végigcsináljuk a tanévet.
Gondoltam, én leszek a felsős munkaközösség-vezető, sőt az 5. osztályt is bevállaltam volna egy évre, hiszen csak olyan szabad kolléganő volt, aki fejlesztő pedagógus, tehát nem is tanította volna őket, csak heti 1-2 órában a rászorulókat. Igaz, eddig ő osztályfőnök volt, mivel én félállásban dolgoztam (a másik a 26 fős csoportom volt a kollégiumban). Ezt az elképzelésünket elmondtuk az érintett kollégáknak, akik nagyon rosszul fogadták, annyira, hogy elmentek a tankerület vezetőjéhez panaszt tenni. Hogy ott mi hangzott el, mi nem, azt én nem tudhatom, de az igazgató asszony úgy döntött, hogy nem engedélyezi sem a munkaközösség vezetését, sem az osztályfőnökséget. Mi volt az indok? Hogy úgyis nyugdíjba megyek! Pedig minden szerénység nélkül ki merem jelenteni, hogy én lettem volna a legalkalmasabb, az előbbi feladatra mindenképpen (nem csak a végzettségeim miatt). Józsi hosszú levelet írt az igazgató asszonynak, megindokolta az elképzelésünket, de totális elutasítást kapott válaszul. Végül az lett, hogy az angolórák mellett technikát és rajzot tanítottam, és a napköziben voltam heti két délután. Ha viccesen fogom fel a dolgot, akkor elmondhatjuk, hogy a nagyalásonyi iskola annyira szuper, hogy még a napköziben is címzetes főiskolai docens volt! :D :D :D Sőt, akartam volna sportkört tartani (amiben volt némi gyakorlatom, hiszen a kollégista refiseket 3 éven át minden héten elvittem futni a Várkertbe), de azt sem szabadott, mondván, nincs testneveléstanári végzettségem. Rajz- és technika sincs mondjuk, ez meg szabadidős tevékenység lett volna, és azokat lehetett tanítanom, ezt meg nem csinálhattam?
Vajon nem érdemeltem volna meg az utolsó évre valami kedvezményt? Illetve nem is kedvezményt, inkább józan belátást? És Józsi…? Őt ki támogatta? Ezekre a kérdésekre már nem várunk választ. Az említett kolléganőkre nem haragszom, sőt utólag még hálás is vagyok nekik, hogy így történt. (Sajnálom, hogy nem jöttek el a búcsúbulinkra, pedig szívesen láttuk volna őket…)
Jobb volt így, hogy hamarabb érkezett a szabadság. Nyugalmasabbak lettek a napjaink. Azt nem mondhatom, hogy munka és feladat nélkül maradtam, hiszen a Teológián folytattam és folytatom a tanítást ezután is; angolórákat tartok. Ráadásul megkeresett a Raabe Klett Kiadó, hogy írjak egy helyesírási gyakorlókönyvet a 12-14 éves korosztálynak. Nagyon tetszett az ötlet, ráadásul kellő szabadságot is kaptam hozzá, így jelentem, hogy a kötet már készen van, és hamarosan megjelenik. Amint ez megtörténik, ígérem, részletesebben beszámolok róla.
Szóval a lényeg: az Úr csodásan működik!
